Hosszú volt az út otthonról hazáig. Hajnalban indultak Bólyból, hogy sok 100 kilóméter után megérkezzenek, a felvidéki Negyedre. Sokan itt születtek és lettek, 70 éve elüldözve szülőfalujukból. Többen első és második generációs leszármazottjaik, az egykori jogfosztott és kirekesztett magyaroknak. Mindazoknak, akik 1947 és '48-ban a negyedi vasútállomásról elindultak új hazájuk felé, de ezzel egy időben kiszakították szívükből az otthon gyökerét. Emlékezni jöttek el és emlékművet avatni, oda, ahova ezer szállal kötődnek. Rokonok, jóbarátok és ismerősök fogadták őket. Szervusz testvér, hallhattuk nem egy szájból, a szívből szóló szavakat.

A 70 évvel ezelőtti felvidéki deportálás és kitelepítés alkalmával rendezett megemlékezésre, a negyedi Református templom udvarán került sor. Szívhez szóló dallal, szóval s gondolatokkal ídézték fel a rendezvény szereplői és szónokai, a magyarság egyik legjelentősebb tragédiáját.

Az emlékművet Jancsó lstván negyedi polgármester és Kovács Dezső a község díszpolgára leplezte le. Majd az emlékezés koszorúi és virágai is elhelyezésre kerültek.

Emlékplaketteket vehettek át mindazok, akik sokat tettek az emlékműavatás sikeréért. Köszönet valemennyi negyedinek és bólyinak, mindazoknak, akik önzetlenül álltak ki a közös magyar-ügy mellett. Külön köszönet Kovács Dezsőnek és Mészáros Vilmosnak, akik magánszemélyként, míg a helyi Református Egyházközségnek és a Negyedi Önkormányzatak, akik közösségként támogatták a nemes kezdeményezést.

"Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket."- Petőfi Nemzeti dalának üzenetét a bólyiak is megszívlelték, miközben kilátogattak a negyedi temetőkbe, hogy tiszteletüket tegyék őseik sírjainál. Nevek, évszámok, sirkövek, mind mind a múltat idezték meg számukra.

A bólyiak busza ismét megtelt és útjára indult Magyarország felé. Hátuk mögött hagyva Negyedet és az emlékeket. A lelkek azonban megnyugodtak. Ideje volt már, 70 év kellett hozzá.